Soha ne mond, hogy soha!

Elkészült az első blogom, amire azt mondtam: " Én soha nem fogok blogolni!". Eddig azt gondoltam semmi értelme idegenekkel megosztani az éltem. Aztán Csongit várva rengeteget kellett feküdnöm,mert már nem vittek a lábaim. Pihenés gyanánt elkezdtem bújni a netet. Kerestem az érdekesebbnél érdekesebb cikkeket és jobban belevetettem magam a számítógépes technika világába. Szemezgettem és irigykedtem azokra,akik olyan ügyesek, hogy megszerkesztik maguknak a blogot. Elkalandoztam újra a patchwork világába és ráakadtam számtalan blogra, ahol bemutatják munkáikat a művészek. Jobbnál jobb leírások voltak és faltam a leírtakat. Ennek a végeredménye lett a kisfiam ágyacskájába készített rácsvédő és baldachin.
Elgondolkodtam a készítése közben azon, hogy mennyire érdekes az élet: még "gyermek koromban" én adtam át tudásomat másoknak, részt vettem kiállításokon most meg itt szenvedek és töprengek a hogyanokon. Fogtam a fejem, majd a hasam a nevetéstől, hogy ennyire bugyuta vagyok,mert elfelejtettem az eddig tanultakat. Nekem ezt tudnom kellene és még a varrógépem orsóját sem sikerül rendesen a helyére tenni. Lassacskán előjöttek az emlékek és összeállt a mű. Megtanultam hímezni is közben, mert már a géppel való aplikálás sem megy úgy, mint régen és a fiamnak csak a legjobbat szeretném. Így az összes figurát kézzel varrtam fel és hímeztem neki kontúrt is. Közben a szerető és féltő férjem folyton mondogatta: "Ne szenvedj vele, csak idegesíted vele magad! Majd veszünk egyet vagy varrj egyszerűbbet!". Tele volt a lakás cérnával, anyaggal és gombostűkkel. Utálom a rendetlenséget, de megtanultam nagyon gyorsan elviselni, mert a szent cél érdekében mindent! Nem volt kis sarkom sem ahol alkothattam volna,mert közben a festő festette a szobát és átrendeztük a lakást is. (Igaz még most sincs saját "kuckóm", ahol kiélhetem alkotói mivoltomat,de már tervben van a kialakítása.) A blog írásom azzal kezdődött, hogy rátaláltam pjulcsi blogjára. Megállt az eszem az ott olvasottaktól és persze attól, hogy végre találtam valakit,aki úgy gondolkodik, mint én, ráadásul sikerült szuperanyuvá válnia, ami nekem is az elsődleges céljaim közé tartozik. Olvastam, néztem, ámultam és azt kérdeztem, hogy tud egy 4 gyermekes családanya szuperanyu lenni, úgy hogy közben ilyen csodákat művel. Napok teltek el és rájöttem! Ha megtalálja önmagát, akkor semmi sem lehetetlen! Azt hiszem megtaláltam önmagam újra! Alkotnom kell, mert ez az ami hozzájárul a lelki békémhez és ha lélekben rendben vagyok már nem lehetetlen szuperanyunak lenni. Az alkotásaimat (ha ezeket lehet annak nevezni) én is szeretném megmutatni a nagyvilágnak. Ezért hoztam létre ezt a blogot. Remélem rendszeresen fogok tudni közkincsé tenni dolgokat, amik esetleg ötletet adnak másoknak is. Íme egy kép a kisfiamnak varrt szettről: